Vannak technikai megoldások, amelyek azért születnek meg, mert modernek, vagy látványosak. A Gulácsi-féle lineáris motoros haranghajtás azonban nem ilyen volt. Egyszerűen azért született meg, mert tarthatatlanná vált a régi helyzet: szükség volt egy olyan megoldásra, amely kiváltja a hagyományos, láncos haranghúzást, fizikai érintkezés (lánc, csapágy) nélkül. Közben pedig a harangnak továbbra is pontosan ugyanúgy kellett szólnia, mint régen: szépen, lágyan, mindenféle mechanikus rángatás és zörgés nélkül.

János erre a toronygépészeti kihívásra mindig is egyetlen egyértelmű választ adott: teljesen új utat kell keresni.

Lineáris indukciós haranghajtóművek

A kiindulópont: az emberi érzék

Nálunk a harang sosem csupán holt teher, amit meg kell mozdítani. A harangnak lelke van. Ha a meghajtás rossz, az rögtön hallatszik a harangszón. Ha a gép durva, vagy erőszakosan próbálja diktálni a tempót és nem érzi a harang saját fizikai mozgását, akkor hiába elnyűhetetlen a szerkezet, a végeredmény fülbántó lesz, a tornyot pedig lassan szétveri a rezonancia.

Ezért ismételgette János oly gyakran azt a mondatot, amit a műhelyben ma már mindenki fejből tud: “Akkor szól szépen a harang, amikor úgy működik, mintha Pista bácsi húzná kötéllel.” Ebben benne van az egész technológia alázatossága. Nem nyers erőből kell ütni a harangot, hanem finoman együtt kell élni a súlypontjával, hogy a természetes lengése és csengése sértetlen maradjon.

Japán vasút egy magyar toronyban

Jánost kezdettől fogva izgatta az érintkezésmentes, lineáris mozgás kérdése. Olyan erőközlést keresett, amelynél nincs fizikai rántás. Egyszer a régi Ifjú Technikus magazin egyik számát lapozgatta, amely az újgenerációs japán mágneses lebegtetésű vonatokról (a maglevről) és a repülőgép-hordozók katapultrendszereiről írt. Olvasva a lineáris indukciós hajtás elvét, ami érintkezés és súrlódás nélkül képes irdatlan tömegeket mozgásba lendíteni, kipattant a szikra.

“Ó, ilyet én is tudok csinálni!” – mondta magának, és a műhelyben azonnal nekifogott. Az első próbák rengeteg kísérletezést követeltek, de az eredmény megváltoztatta a cég történetét.

Mi is az a lineáris motor a gyakorlatban?

A lineáris indukciós hajtómű legnagyobb csodája az, hogy nincs benne sem forgórész, sem csukló, sem csapágyazás. Lényegében egy klasszikus villanymotor “kiterítve”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szerkezet és a harang mechanikusan egyáltalán nem ér egymáshoz. Az erőátvitelt színtiszta, elektromágneses “légsúrlódás” végzi.

Amikor János magyarázta a folyamatot, így egyszerűsítette le: “Egy olyan hajtómű épült be, amiben az állórész maga a fix torony, a mozgó rész pedig a lengő harang. A kettő között semmiféle mechanikus átvitel nincs, se lánc, se fogaskerék. Mágneses erővonalak lökdösik a harangot.” Ezzel egy több száz apró kopóalkatrészből álló mechanikát váltottunk ki alig néhány, szinte soha el nem romló elemre.

Szabályozás és kíméltetés

A puszta meghajtás önmagában persze még kevés lett volna. János rendszere egy nagyon finomhangolt fotoelektronikus kontrollra épül. Érzékelők figyelik a harang milliméter pontos pozícióját és sebességét. A processzor csak abban a töredékmásodpercben kapcsolja be a húzó-toló mágnesteret, amikor a harang saját súlypontja azt természetszerűleg megkívánja. Sőt, képes automatikusan csillapítani, kifékezni a harangot, ha arra van szükség.

Egy okos technológia, ami halkan végzi a dolgát

Azért maradt ma is kulcsfontosságú ez a találmány, mert hosszú évtizedekre stabilizálja a harangok életét. A lineáris hajtás a leghatékonyabb, legkíméletesebb mód, ami óvja a többmázsás bronzharangot, az olykor több száz éves tégla tornyokat és a műemléki fa harangszékeket is.

Mi a műhelyben ma is ugyanazt tartjuk fontosnak: a gép soha ne akarjon főszereplő lenni. Dolgozzon a háttérben, némán és fegyelmezetten. Mert ha mindent jól csinálunk, odalent senki sem a motort, hanem az élettelien csilingelő harang lenyűgöző hangját fogja dicsérni.