Amikor a város mondott köszönetet: A Tüke-díj estéje
A Tüke-díj számunkra nem egyszerű elismerés volt, hanem annak a pillanata, amikor Pécs nyíltan kimondta: látja és számon tartja azt a munkát, amely évtizedek óta a tornyokban, az egykori bányákban és a város felett zajlik.
Vannak díjak, amelyek jól esnek. És vannak olyanok is, amelyeknek egészen más a súlya. A 2015-ben átvett Tüke-díj János számára nem csupán egy vitrindarab, nem is csupán egy sikeres pálya igazolása maradt, hanem annak a pillanata, amikor a szülővárosa köszönt vissza a tornyokból: „Látjuk, amit csináltok.”
A felvételen Habsburg György, a Tüke Alapítvány tiszteletbeli elnöke és Kerényi János, az alapítvány elnöke éppen átadják a díjat Gulácsi Jánosnak.
Egy pécsi szó, pécsiektől
A Tüke-díj attól különleges, hogy nem távoli, arctalan grémiumok, hanem maguknak a pécsi polgároknak az ajánlása és közösségi akarata hozza létre. János esetében is így történt.
A város ugyanis nemcsak elméletben ismerte a munkáját, hanem nap mint nap együtt élt vele. Az itt élők hallgatták a Városháza órájának dallamát, rápillantottak a Püspöki Levéltár homlokzatára, megcsodálták a dzsámi mellett a földből kiemelkedő Szent Bertalan-harangtornyot, vagy épp próbálták megfejteni a pécsi zsinagóga balra forgó mutatóit. A Tüke-díj nem egyetlen fellángolásnak, hanem egy több mint negyven éven át tartó, tisztes helytállásnak szólt.
István-aknától a kupolákig
A díjátadó estéje – amely a Tüke-misét követően a Dóm Kőtárban zajlott le – nem egy rideg protokollá vált, hanem őszinte, emberi számvetéssé. A laudáció végigkísérte azt az utat, ami 1964-től – amikor János Pécs legfiatalabb villanyszerelő mestere lett – vezetett a digitális, mikroprocesszoros és mágneses lineáris toronygépészet világelső fejlesztéseiig. Megemlítették a több mint 400 hazai és külföldi tornyot, melyeket a pécsi műhelyből tettek élővé, és hálával beszéltek a bányászhimnuszt játszó „toronyzenék” megalkotásáért is.
Akiktől a mesterséget tanultuk
Talán a legszebb és legemlékezetesebb pillanat mégsem a méltatás volt, hanem az, amikor János magához vette a szót. Nem volt a szavak embere, saját bevallása szerint sem. De ezen az estén olyat mondott, amiben benne van a Gulácsi és Fia Kft. teljes filozófiája.
Köszönetet mondott „ötvenéves angyalának”, hűséges feleségének, Zsuzsának a biztos háttérért, és a fiának, Jánosnak, aki átvette és folytatta a terheket, ahogy „egyre magasabbra nőttek a tornyok”. Azt is mondta: „Ami kikerül a kezünk közül, az sosem az én munkám logója, az egy egész csapaté. Ott van benne a fémöntő, a hegesztő, az esztergályos, az elektronikus műszerésztől a programozóig, mind egytől egyig.”
S ami a leginkább pécsivé tette ezt a beszédet: János visszanézett a gyökereihez. Szinte karnyújtásnyira onnan kezdett ugyanis dolgozni, az István-aknán, a szénbánya kovácsműhelyében. És ott volt valaki a díjátadón, akinek a jelenléte szimbolizálta ezt a mélységet és kitartást.
“Felnéztünk rájuk, és tanulhattunk tőlük. Ma is abból élek, amit ott, tőlük megtanultam.” – mondta János a régi bányászathoz köthető iparos nagyokról és tanítóiról. A fenti képen épp egykori közvetlen mesterével és mentorával, Traj Ferenccel áll, akitől a kétkezi, kompromisszumot nem ismerő vas- és gépipar tiszteletét hozta el magával a tornyok magasába.
Amit nem a kirakatnak szánunk
János egyik mondata a Tüke-díj átadóján azóta is a műhely legfontosabb igazsága: “Amit készítünk, az sosem a kirakatba kerül, hanem fel a toronyba, ahol legfeljebb csak a madarak látják.”
Ám 2015. január 21-én Pécs bebizonyította, hogy nagyon is látja. Nemcsak a tornyot, hanem az embert is, aki mászott a lépcsőkön, hogy a város élete és hangja tiszta legyen.